|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Horváth György 2003. október 24.A székelykeresztúri Fehérlófia Egyesület által létesített Kőrösi Csoma Sándor tanműhely keretében az első előadást, Örökségünk a székely rovásírás címmel Molnár József ismert budapesti előadó tartotta meg. A tanműhely októbertől jövő év júniusáig működik. Az előadások témakörei a történelem, néprajz és nyelvészet felé irányulnak. A tanműhelyben novemberben Pap Gábor a székely nemzetiségről, Szántai Lajos az Árpád-korról, Horváth György pedig a honfoglaló magyarok harcművészetéről tart előadást. A közeljövőben MAG-tár elnevezéssel megszervezik a könyvterjesztést. Magyarországról hozzák a magyar őstörténettel, a magyar műveltséggel kapcsolatos témájú könyveket. /László Miklós: Egyesület a fiatalokért. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 24./2004. június 30.A határon túli magyar írók és irodalmárok számára első alkalommal meghirdetett ösztöndíjpályázat nyerteseinek járó emléklapot jún. 29-én adta át Schneider Márta, a kulturális tárca helyettes államtitkára Budapesten. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma az ösztöndíjjal a tehetséges fiatal határon túli magyar íróknak, irodalmároknak kíván támogatást nyújtani a pályakezdéshez, illetve – korosztálytól függetlenül – kedvező feltételeket teremteni a magas színvonalú alkotótevékenységhez – mondta a helyettes államtitkár. A Székely János költészeti és drámaíró ösztöndíjban évente hat személy részesülhet; felét a pályázat elbírálásakor a 30. életévüket még be nem töltött alkotók kapják. Elnyerte az ösztöndíjat Orbán János Dénes kolozsvári, Csehy Zoltán dunaszerdahelyi, Balla D. Károly ungvári, Danyi Zoltán zentai, Polgár Anikó dunaszerdahelyi és Hatházi András Attila kolozsvári alkotó. A Gion Nándor nevét viselő prózaírói ösztöndíjban évente négyen részesülhetnek. Az ösztöndíjak 50 százaléka a pályázat elbírálásakor a 30. életévüket be nem töltött írókat illeti meg. A támogatást Lovas Ildikó szabadkai, Láng Zsolt és Nagy Koppány Zsolt marosvásárhelyi, valamint Szakmány György omoravicai (Vajdaság) író kapta. A Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíjban az 1990-től kezdődően megjelent határon túli magyar irodalmi művek értékelésére nyerhető el támogatás. Évente négy kritikusi ösztöndíjat ítélnek oda. A Schöpflin Aladár kritikusi ösztöndíjat T. Szabó Levente kolozsvári, Németh Zoltán ipolybalogi (Felvidék), Szerbhorváth György kishegyesi (Vajdaság) és Selyem Zsuzsa kolozsvári pályázó nyerte el. Az ifjúsági regény-, mese-, bábjáték- és gyermekszíndarabíró Benedek Elek- ösztöndíjat szintén négy személynek ítélik oda. A támogatást Fekete Vince kézdivásárhelyi, Berniczky Éva ungvári, Beszédes István zentai és Z. Németh István csicsói (Felvidék) alkotó kapta. A tíz hónapra szóló ösztöndíj összege havonta bruttó 60 ezer forint. A kuratórium elnöke Ilia Mihály irodalomtörténész, tagjai között van például Kalász Márton (Magyar Írószövetség), C. Tóth János (Határon Túli Magyarok Hivatala), Hodossy Gyula (Szlovákiai Magyar Írók Társasága), Szálinger Balázs (Erdélyi Magyar Írók Ligája), valamint a kulturális tárca képviselői. A Csángó Kultúráért díjat az idén Pozsony Ferenc néprajztudós, egyetemi professzor, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke vehette át. Pozsony Ferenc 1991-től tanártársaival és diákjaival rendszeres alapkutatásokat végzett a moldvai csángóság körében, ezáltal Kolozsvárott a Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában megteremtette a legnagyobb csángó archívumot. Tavaly hozta létre a zabolai Csángó Múzeumot. A csángók ügyének nemzetközi fórumokon történő képviseletéért tavaly egy finn asszony, Tytti Isohookana-Asunmaa vehette át a Csángó Kultúráért díjat. /Határon túli irodalmi ösztöndíjak átadása. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 30./2004. december 13.Horváth György Budapestről írt levelében elnézést kért határon túli honfitársaitól, hogy „Orbán Viktor és csatlósai erőfelmérő akciójának kellős közepébe csöppentek bele”. A levélíró szerint erre a kérdésre nem lehetett jó választ adni, „kérjék ezt számon Patrubány és Orbán urakon”. /Horváth György, Budapest: Bocsánatkérés. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./2004. december 16.A bocsánatkérés, még ha elnézés-kéréssé silányul is (Horváth György, Budapest: Bocsánatkérés, Szabadság, dec. 13.), valamilyen bűn, sérelem büntetésének elengedésére szólít. Horváth György szajkózza a parlamenti vádakat, a magyar kormány érveit a népszavazás meghiúsítására. „Egy ellenzéki pártnak kötelessége volt ezzel az ocsmány kampánnyal valami módon szembeszállni” – állapította meg a lap munkatársa. Patrubány Miklós bűnbakká faragása nagy hiba. A népszavazás nem a határon túli magyarok megsegítéséről szólt, ahogyan azt a kormány el akarta hitetni, hanem egyszerűen az állampolgárság megadásáról. Ezt Magyarországnak nem kell senkivel megbeszélnie. A határon túli magyarokat a magyar kormány sérti és megalázza, mert a kettős állampolgárságot nem lehet semmilyen alamizsnaosztogatással helyettesíteni. /Y. Szabó Gyula: Furcsa bocsánatkérés. Megbocsátó válasz Horváth Györgynek Budapestre, s nemcsak neki. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./2008. február 13.Több határon túli magyar értelmiségi csatlakozásával immár nemzetközivé terebélyesedett a tervezett debreceni Wass Albert-szobor felállítása elleni tiltakozás. Wass Albert szobrát a debreceni Polgári Casino Egyesület magánadományokból készítteti el a városi közgyűlés hozzájárulásával. A szobor alapkövét február 15-én helyezik el, a tervek szerint Kósa Lajos, Debrecen polgármestere mond majd beszédet. A tiltakozó levelet megfogalmazó Borbély Szilárd költő, egyetemi docens nyilatkozata szerint egy köztéri szobor nemcsak képzőművészeti alkotás, hanem szimbolikus tartalmak megjelenítője.,,Wass Albert körül még lezáratlan jogi és politikai viták folynak. Helyét még sem a szakma, sem az idő nem jelölte ki" – olvasható a nyilatkozatban.,,Tiltakozunk az ellen, hogy politikai testület saját hatáskörében – ha szimbolikusan is – írói rangot adományozzon. Tiltakozunk a magyar kultúra nevében az ellen, hogy köztiszteletet élvező szerzők nevét egy demokratikusan választott testület kellően meg nem alapozott döntése kompromittálja" – tartalmazza a tiltakozó nyilatkozat, amelyet mások mellett aláírt Kukorelly Endre író, Ágoston Zoltán szerkesztő, Márton László író, Mészáros Sándor szerkesztő, Bártori Csaba író, Kállai R. Gábor író, Sándor Iván Kossuth-díjas író, Szkárosi Endre költő, Ungváry Rudolf író, Radnóti Sándor egyetemi tanár, Balla Zsófia költő-író, Kálmán C. György irodalomtörténész, Grendel Lajos író, egyetemi oktató (Szlovákia), Károlyi Csaba szerkesztő, Tábor Ádám költő, Böszörményi Gyula író, Darvasi László író, Závada Pál író, Kőrössi P. József író, Csordás Gábor író, könyvkiadó, Mesterházi Mónika költő, Kántor Zsolt író, Gömöri György költő (London), Szerbhorváth György újságíró (Szerbia), valamint több debreceni közéleti személyiség. /Wass Albert debreceni szobrát ellenzik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 13./2008. július 4.Bogdán Tibor szerint Wass Albert írói munkásságáról és politikai habitusáról nem túlságosan hízelgően vitacikkéből (Szabadság, jún. 20.) Vekov Károly válaszában (Szabadság, jún. 30.) csak annyit olvasott ki, hogy „a Wass Albert ellenes kampány folytatódik”. Vekov Károly inkompetensnek titulálta az övétől eltérő véleményt valló szerzőket. Bogdán visszautasította, hogy Wass Albert a németektől kapott két vaskeresztjét nem szélsőjobboldaliságáért, hanem vitézi tettekért kapta, továbbá szerinte Wass a Hungarista Mozgalom Hírszolgálatának (HMH) főmunkatársa volt. Vekov szerint ez a szervezet nem létezett, „a kilencvenes évek elejének egyik egyéni kitalációja”. Bogdán azzal érvelt, hogy haladó szellemiségű írók, költők, újságírók álltak ki a debreceni Wass-szobor felállítása ellen, mint Kukorelly Endre, Balla Zsófia, Závada Pál és Szerbhorváth György. /Bogdán Tibor: A trójai Wass-ló. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 4./ Debrecenben június 28-án avatták fel Wass Albert egész alakos szobrát, Györfi Sándor szobrászművész alkotását, Áder János, az Országgyűlés alelnöke és Bölcskei Zoltán református püspök jelenlétében.2011. január 12.Vásárhelyen mutatkozott be a Pro MinoritateA határon túli színház- és filmművészet kérdésével foglalkozik legújabb számában a Pro Minoritate negyedévenként megjelenő kisebbségi kérdésekkel foglalkozó folyóirat. A kiemelten kisebbségi kérdésekkel foglalkozó kiadvány szokatlan tematikájú lapszámát tegnap ismertették Marosvásárhelyen. Kósa András László főszerkesztő a jelen levő szerzőket mutatta be, akik közül – mint mondta – többen is most írtak először a folyóiratba. határon túli színház- és filmművészet kérdésével foglalkozik legújabb számában a Pro Minoritate negyedévenként megjelenő kisebbségi kérdésekkel foglalkozó folyóirat. A kiemelten kisebbségi kérdésekkel foglalkozó kiadvány szokatlan tematikájú lapszámát tegnap ismertették Marosvásárhelyen. Kósa András László főszerkesztő a jelen levő szerzőket mutatta be, akik közül – mint mondta – többen is most írtak először a folyóiratba. A főszerkesztő kiemelte, a Pro Minoritate alapvetően kisebbségpolitikával foglalkozik, azonban a művészetekre is figyel, így volt már olyan lapszám, amely a képzőművészeteknek adott teret, vagy olyan, amely a térhasználattal foglalkozott. A most bemutatott, 2010-es téli számnak a határon túli színház- és filmművészet a témája. A szerzők közül Király Kinga Júlia és Lázok Klára volt jelen, velük beszélgetett Ungvári Zrínyi Ildikó, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára. Király Kinga Júlia a Bibliothèque Pascal című filmről írt egy elemzést. „Hajdú Szabolcs érezhetően színházi környezetben filmezett” – emelte ki Király Kinga Júlia. A filmet többek közt Marosvásárhelyen is forgatták, és szereplői közül sokan románul beszélnek. Lázok Klára a Kötő József szerkesztette színházi lexikonról, valamint a Zágoni Bálint által jegyzett A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig című kötetről írt recenziót. Az előbbiről Lázok Klára úgy vélekedett, hogy hiánypótló, jó könyv, amely diákoknak és színházi szakembereknek eddig össze nem szedett információkat tartalmaz, több, mint lexikon, inkább olvasókönyv. Zágoni Bálint könyve rengeteg kutatáson alapszik, az ismeretterjesztés műfajába sorolható. A lapban írt még Virág György, aki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház helyzetét taglalja az önkormányzat szemszögéből, arra keresve a választ, hogy kinek kellene ezt a kulturális intézményt működtetnie: az önkormányzatnak, a minisztériumnak, netán a magyar kormánynak. Bodó Ottó, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházról közöl írást, Jakab-Benke Nándor a román filmről ír, Szerbhorváth György Vicsek Károly vajdasági filmrendező életútját vezette végig. Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. április 2.Sziveri Jánosra emlékeztek szombaton a BulgakovbanA fiatalon, 36 éves korában elhunyt Sziveri János (1954–1990) vajdasági költőre, az Új Symposion című folyóirat szerkesztőjére emlékezhettek a kolozsváriak szombaton este, a Bulgakov Kávéház emeletén, az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy és a Sziveri Társaság közös szervezésében. A Sziveriáda névre keresztelt találkozón barátai, pályatársai, valamint Sziveri-díjasok olvastak fel műveikből, és a budapesti Gondolat Kiadó gondozásában tavaly megjelent két kötetet – Sziveri János művei (szerk.: Reményi József Tamás) Partitúra ne légy soha! Sziveri-díjasok antológiája (szerk.: Géczi János, Reményi József Tamás) is bemutatták. A résztvevők elsőként egyperces néma csenddel tisztelegtek a szerdán éjszaka elhunyt Fodor Sándor író emléke előtt. Orbán János Dénes, a kávézó tulajdonosának köszöntője után Marosán Csaba színinövendék adott elő néhány Sziveri-költeményt, majd közeli barátai – Szőcs Géza költő, kulturális államtitkár, Géczi János költő, prózaíró és Balázs Attila vajdasági prózaíró – elevenítették fel Sziveri Jánoshoz fűződő élményeiket. – Egyfajta szuggesztív erő volt a megjelenésében: nem volt divatfi, de mégis úri eleganciával tudott jönni-menni-fellépni – hangsúlyozta Szőcs Géza, hozzátéve: az Új Symposion általa válhatott ismét a legfontosabb irodalmi és művészeti folyóirattá Újvidéken. Az est folyamán Sziveri szerkesztői munkásságáról, az emlékét ápoló Sziveri János Társaságról és a Sziveri-díjról is szó esett. Elhangzott: személyének és életművének népszerűsítése céljából alapították meg 1992-ben az elismerést, amellyel azokat a fiatal tehetségeket jutalmazzák, akiknek műveit a Sziveriéhez hasonló „nonkonformizmus, ösztönösség, játékosság és szenvedélyesség” jellemzi. A másik teljesítmény pedig, amiért valaki megkaphatja a díjat, ha hozzájárul a Sziveri-kultusz szélesebb körökben való megismertetéséhez. A húsz év alatt 24 Sziveri-díjat osztottak ki, a kitüntetésben a következő személyek részesültek: Babics Imre, Háy János, Zudor János, Fekete Vince, László Noémi, Orbán János Dénes, Sántha Attila, Sebők Zoltán, Hizsnyai Zoltán, Szerbhorváth György, Kécza András, Szálinger Balázs, Mezei Kinga, Balogh Robert, Lábass Endre, Csehy Zoltán, Lovas Ildikó, Virág Zoltán, Mátis Lívia (posztumusz), Danyi Zoltán, Győrffy Ákos, Orcsik Roland, Kollár Árpád és Virág Gábor/Aaron Blumm. Sziveri János összes versei mellett szellemi hagyatékát is őrzi a Gondolat Kiadónál tavaly megjelent Sziveri János művei című kötet, így korai képzőművészeti írásai, rajzai, drámái, valamint két életútinterjúja is megtalálható benne, derült ki. Ami pedig a Sziveri-díjas alkotók munkáit tartalmazó Partitúra ne légy soha! című kiadványt illeti, ebben a szerzők egy-egy új írása szerepel, versek, novellák és prózarészletek egyaránt. Befejezésül Balázs Attila, Cserna Szabó András, Farkas Wellmann Endre, Géczi János, Márkus András, Orbán János Dénes, Sántha Attila, Szálinger Balázs és Szőcs Géza olvasott fel, Szálinger Balázs tolmácsolásában pedig egy Zudor János-költeményt is hallhattunk. F. ZS. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 20.Magyar napok bánsági módraTemesvár többségi és kisebbségi népei májusban felébredtek hosszú téli álmukból, egymást érik a rendezvények, az ember azt sem tudja, hová kapja a fejét. Az első héten egyszerre zajlott a Temesvári Nemzeti Színház Román Drámafesztiválja, a spanyol hét, illetve a XVII. Bánsági Magyar Napok. Utóbbinak az eseményeit Tasnádi-Sáhy Péter összegezte. Május 3-án immár tizenhetedik alkalommal süthette el a Bánsági Magyar Napok közművelődési seregszemle képzeletbeli startpisztolyát Szász Enikő színművésznő, a Bánsági Magyar Nőszövetség elnöke, a rendezvénysorozat életre hívója és mindenkori főszervezője a Helios Galéria Identitás című, temesvári magyar képzőművészek munkáit bemutató tárlatának megnyitóján. A városban élő hivatásos alkotók munkáit Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészeti Szövetség Temes megyei elnöke méltatta, kiemelve a művek technikai változatosságát, sokrétűségét, magas színvonalát. Nem rótta fel hibaként azt sem, hogy az alkotók egy része nem ragaszkodott mereven az identitás fogalmának etnikai vonatkozásaihoz, hanem inkább a személyes hangvételű önkifejezést helyezte előtérbe. Az ítész hozzáértő szavait Kiss Attila színművész zenés fellépése követte. Egy órával később dr. Zétényi Zsolt Az Aranybullától az Alaptörvényig című előadását hallgathatta meg a nagyérdemű; az előadó e sorok írójának felfogóképességét meghaladó logikával jutott el addig a végkövetkeztetésig, hogy a tavaly április 25-én elfogadott új magyar alaptörvényt „a történelmi alkotmányosság irányába tett jelentős lépésként” értelmezze, de ez bizonyára az újságíró és nem a képzett veszprémi jogász képességeit minősíti. Másnap újabb kiállítás nyílt, ezúttal a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előcsarnokában. Itt – a civil szervezetek közti együttműködés jó példájaként – az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) természetjáróinak 64 természetfotóját mutatták be a szervezők. A kiállított képeket a víz és halmazállapotai, az élővilág és fa a néprajzban kategóriákban díjazták. A tagok munkásságának ilyen jellegű bemutatása – amint azt Illés Mihály, a Bánsági Kárpát Egyesület elnöke megjegyezte – százhúsz éves hagyomány az EKE történetében, mivel már 1892-ben is közöltek fotókat. Műválasztás bekötött szemmel Május 5-én, szombaton a Zeneakadémia Contertino terme adott helyet a bánsági írók és olvasók találkozásának, s a rendszerváltás óta megjelent több száz kötetből vásárt is rendeztek a szervezők. Azt nehéz lenne megállapítani, hogy a jelenlevők közül kik voltak a szerzőket felsorakoztató 81 fős lista tagjai és kik pusztán csak mezei olvasók, de a kérdés talán nem is feltétlenül releváns, mivel a termet az utolsó székig megtöltötték. Először Eszteró István költő emelkedett szólásra. A bánsági költészet jelentősebb alkotóinak felsorolása mellett a Szabolcska Mihályt, Endre Károlyt, Franyó Zoltánt és Anavi Ádámot követő mai költőnemzedék sanyarú sorsára is felhívta a figyelmet: a versszeretők táborának apadása mellett a támogatások hiánya is sújtja őket. A próza-szekciót dr. Bárányi Ferenc képviselte, s bár ő igyekezett vidámabb hangot megütni, a bánsági írók helyzetéről mégsem sikerült a rímfaragókénál sokkal rózsásabb képet festenie. Szekernyés János a helytörténeti munkák fontosságáról beszélt, örömmel kijelentve, hogy ezek iránt, az egészséges lokálpatriotizmusnak köszönhetően, ma is töretlen az érdeklődés. Dr. Bodó Barna a társadalomtudományok képviselőinek munkásságát méltatta, felhíva a figyelmet arra, hogy a szórványlét nem csak hátrányokkal jár: ezen tudományterületek képviselő a Bánságban olyan folyamatokat vizsgálhatnak testközelből, amelyek máshol nem tapasztalhatók. Végezetül dr. Jánosi Endre a románul publikáló, Temesváron élő magyar oktatóknak és kutatóknak a város és a térség tudományos életében betöltött fontos szerepéről beszélt. A rendezvénnyel kapcsolatban, az ott kapott rengeteg értékes információ mellett, „az olyan kevesen vagyunk, nehogy megsértsük egymást” hangulat késztetett némileg töprengésre, melynek jegyében a felolvasó szerepét magára vállaló Mátray László színművész bekötött szemmel választott a kiállított kötetek közül, hogy senkinek a munkásságát se kelljen külön kiemelni, ezzel megbántva másokat, így kénytelen volt egy egyébként remek helytörténeti alkotásból a Rékást bemutató, valljuk be: némileg száraz szócikket primavisztázni. Abban bizonyos vagyok, hogy ez a mentalitás rövid távon nagyban szolgálja egy egymásra utalt emberekből álló, drámai tempóban fogyó kisközösség olajozott, súrlódásmentes működését, viszont az objektív – vagy legalábbis kollektíven elfogadott – mérce megőrzését esetleg akadályozhatja. Szerencsére a súlyos gondolatokat hamar kimosta a fejemből a két év szünet után újra összeálló temesvári rocklegenda, a Quo Vadis koncertje. A RockHouse-ban fergeteges műsorral nyűgözte le régi és új rajongóit az együttes. A haza-vita elmaradt A május 7-i program honismereti vetélkedővel indult a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulóinak részvételével, a Szórvány Alapítvány szervezésében. Az estére meghirdetett Menni vagy maradni? A haza fogalma című vitaest, sajnos, érdeklődés hiányában elmaradt. Érdemes lenne utánajárni, hogy ezért csak a kellemes tavaszi este okolható-e, amely orgonaillatú szoknyáját meglebbentve maga után csábította az ifjúságot a Béga-partra, vagy a kérdést kellene-e esetleg valahogy trükkösebben megfogalmazni… Kedd este Florin Iepan temesvári rendező Lugosi Béla, a bukott vámpír című dokumentumfilmjét vetítették az Adam Müller-Guttenbrunn Házban, az érdekfeszítő alkotáshoz méltatlanul kis számú néző előtt. A film a Lugosról elszármazott, Blaskó Béla néven született kalandos életpályájú hollywoodi sztárt körüllengő misztérium boncolgatására vállalkozott, számottevő sikerrel. Az eseményen maga a rendező is részt vett, és a vetítés után készséggel válaszolt a kérdésekre. A szervezők az Európa-tudat erősítéséről sem feledkeztek meg, így május 9-én, az Unió hivatalos születésnapján (62 évvel ezelőtt Robert Schuman francia külügyminiszter ezen a napon kezdeményezte Európa országainak szorosabb együttműködését) a bartókos diákok az Integratio Alapítvány és a Diákönkormányzat által szervezett EU-MOZAIK című vetélkedőn tehettek játékos formában tanúbizonyságot unióval kapcsolatos ismereteikről, miközben természetesen gyarapították is őket. Csütörtökön újabb kiállítás megnyitóján vehettek részt a fotózás kedvelői: Orbók Ildikó Budapesten élő újszentesi művész Erdély, ahogy bennem él című gyűjteményével örvendeztette meg a temesváriakat. Komoly mögöttes tartalommal bíró munkáinak a Temes Megyei Önkormányzat épülete adott időlegesen otthont. Délután Szerbhorváth György De ki viszi haza a biciklit? című monodrámáját tekinthette meg a színházszerető közönség. A kisebbségi lét 21. századi mindennapjait hol vidáman, hol keserűen bemutató darabot Krizsán Szilvia, az Újvidéki Színház színművésze adta elő. A sokrétűségre törekvő rendezvénysorozat színházi kínálata természetesen nem ebből az egy produkcióból állt: a Temesvári Csiky Gergely Színház a Praht Lugoson és Zsombolyán is előadta, kihelyezett program keretében, a szegedi Kövér Béla Bábszínház pedig a Merlin Bábszínházban vendégeskedett a Mesemondók című előadással. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) is igyekezett a fiatal bánsági képzőművészek munkásságára felhívni a figyelmet, méghozzá sikerrel: A fejlődés világában témamegjelöléssel versenyt és kiállítást hirdetett hivatásos és amatőr képzőművészek részére; 18, a legkülönbözőbb technikákkal készült festmény, grafika, textilmű, illetve fotó érkezett. Szekernyés Jánosnak a bánsági képzőművészet történetét és jelentős alakjait bemutató rendkívül informatív előadása után maguk az alkotók is bemutatkozási lehetőséget kaptak: ki bátrabban, ki félénkebben beszélt saját eddigi munkásságáról és a versenyre nevezett művéről. A hétvége nyitóeseményét szintén az egyetemistakorú ifjúságnak szánták: önéletrajzíró tréninget, illetve állásbörzét szerveztek számukra a Kós Károly Házban, Temes megyei vállalkozók bevonásával. A rendkívül hasznos program viszont messze elhalványult a valószínűleg az egész hét fénypontját jelentő néptáncgála, illetve az azt megelőző felvonulás mellett, amikor is a műsorban részt vevő együttesek tagjai – mintegy 300 fő – népviseletbe öltözve vonultak az Opera térről az eseménynek helyet adó Diákházig, természetesen zenés kísérettel. A több mint három óra hosszat tartó műsor szerencsére nem vette el a szereplők táncos kedvét, így a hivatalos esemény után jókedvűen ropták hajnalig a színház előterében rendezett táncházban. A rendezvénysorozatot vasárnap majális zárta Újszentesen, ahol kispályás focibajnokság, történelmi magyar harcművészeti bemutató, rovásírás-oktatás, illetve gulyásparti kínált könnyed szórakozási lehetőséget azoknak, akik a hidegfront ellenére is a szabadba merészkedtek. A komolyzene kedvelői pedig a temesvári Bartók Béla vegyes kar Én mindig bíztam benned című, egyházi kórusművekből álló műsorával búcsúzhattak a Bánsági Magyar Napoktól. erdelyiriport.ro 2013. március 2.Kisebbségi identitás és zenePro Minoritate -című kisebbségpolitikai folyóirat, negyedévenként megjelenő kiadvány. Kolozsváron a lap legújabb számát a Bulgakov kávéházban mutatták be, szépszámú érdeklődő előtt. Kisebbségi identitás és zene, Magyar könnyűzene a Ceauşescu – érában, Etnorock tematikákat próbálta elemezni. A lapbemutató során egy eddig kevésbé tanulmányozott kérdéssel, a zene- identitás viszonyának több szempontból történő elemzését ismerhettük meg. Képet alkothattunk a zenei preferenciák jellegzetességeiről, azoknak alakulásáról 12 országban, az etnikai dimenzió függvényében. Az elemzések nemzetközi kutatásokra alapozódtak. A házigazda szerepét Péter László szociológus töltötte be. Az eseményt felvezető beszédében kifejtette, a szociológiának, az antropológiának van néhány alapvető témája, mint az interetnikus kérdések, a mobilitás a szegénység, melyek nagy enciklopédikus kulturális modellben bontakoznak ki. Hiányoznak azok a témák, amelyek a mindennapi életben a kikapcsolódás részei. Nincsenek tanulmányok a populáris kultúrára vonatkozóan. A zene ilyen státusban van. A Pro Minoritate elemzi ezeket a kérdéseket, hiánypótló szerepet töltvén be. A zene folyamatosan jelen van mindennapjainkban. Az vagy, amit hallgatsz. Az identitásunkat fejezi ki. A Pro Minoritate kiadvány tematikája a zenét összekapcsolja kisebbségi léttel. Kósa András László főszerkesztő arról beszélt, miként született meg e tematikus szám ötlete. A negyedévenként megjelenő folyóirat komoly társadalmi kérdéseket boncolgat. Arra gondoltak, hogy ez a szám „könnyebben” körbejárható kérdéseket fog boncolgatni. Úgy gondolták, érdemes megkeresni azokat az embereket, akik már ’89 előtt rock, beat zenét műveltek. Hogyan látják az akkori zenei életet, 20 év után. Mit zenélnek, és milyen koncertekre mehetünk ma? Milyen tömeghatása van ma? Szociológiai felmérések azt mutatják: a kisebbség szívesen hallgatja saját zenéjét. Ennek függvényében a közönség, hogyan találja meg identitását egy adott nagyobb közösségben. Majd beszélt a jövőbeli terveikről. Lesz egy identitás kérdésével foglalkozó lapszám, majd egy másik számban a 2011-es választásokon a Kárpát- medencei pártok szereplésének a kérdését elemzik. A fiatalok szavazati szándéka, hogyan módosul. A Facebook generációnál, hogyan jelenik meg az etnikai identitás kérdése. Másik téma: A nyelvi jogok- konkrét esettanulmányokat tartalmaz. A téli szám: Sport és kisebbség. Ivácson András Áron szociológus a legújabb számot mutatta be. Kelet- Európában fontos lett az etnikai identitás kérdése a kommunista rendszer felbomlása után, a hagyományok és történelem és a beszélt nyelv alapján. Nurse, Lyudmila – Sik Endre Zene és identitás című tanulmányukban a zenei preferenciák és az etnikai kisebbségi csoportok viszonyát tanulmányozták. Felhasználva 12 kelet- európai kisebbségi kutatásból származó adatokat, melyek az ENRI-EAST kutatás eredményei. Következtetései: „Az EU új Keleti határán elterülő nemzetállamok 12 etnikai kisebbségének zenei preferenciái eltérőek.” A kisebbségi lengyelek, 3 országban, a globális zene iránt mutatnak érdeklődést. A kisebbségi oroszok, 2 országban, az etnikai kisebbségi zene iránt mutatnak preferenciát. Az orosz, belorusz, ukrán, magyar kisebbség ritkán preferálja a lakóhelyük országának zenéjét. Lyudmila Nurse „A zene szerepe a magyarországi szlovákok etnikai identitásában” című írásában arra a következtetésre jut, hogy a magyarországi szlovák kisebbség a magyar zenét preferálja. A globális gazdasághoz hozzá tartozik a globális zene. Zenei preferencián belül kódolódik az identitás. Demeter Csanád „A romániai magyar könnyűzene bölcsője” című cikkében a következőket írja: „Sajnos a Ceauşescui- diktatúra nem adott olyan lehetőségeket a könnyű-, beat- és rockzene térhódításának, mint Magyarországon, de kétségkívül a székelyudvarhelyi rendezvény volt az egyik legjelentősebb és legrangosabb esemény az országban.” Cseke Gábor Az Ifjúmunkás Matinék. „Extázis” a romániai hatalom palástja alatt- című írásában rámutatott arra, hogy az Ifjúmunkásban számtalan írás foglalkozott a magyar könnyű és rockzenei élettel. Amint írja: „A Sikulus fesztivál , s különösen az ott kötött személyes ismeretségeim révén, egyre világosabbá vált, hogy egy olyan lapnak, mint az Ifjúmunkás, nem általában és nem ötletszerűen kell foglalkoznia a fiatalok beatzenei érdeklődésével, hanem konkréten és rendszeresen, méghozzá éppen azokkal az értékekkel és törekvésekkel, amik karnyújtásnyira vannak tőlünk.” Cosmeanu, Marius: Egy magyar énekes „nemzetközi” karrierje a Ceauşescu –érában című írásában Nagy Máriával készült interjút mutatja be. Az énekesnővel való beszélgetésből kiderül, hogy az etnikai identitás milyen szerepet játszott a karrierje alakulásában. Szerbhorváth György „A politizáló rockzene a nyolcvanas évek Jugoszláviájában” című írásában elmondja: Jugoszlávia sajátos esete volt a rock és beat zenének, a többi kommunista államhoz viszonyítva. Tito nem bélyegezte meg a szociológiát. Az akkori Jugoszláviában szabadon működhettek a zenekarok, és külföldi zenekarok is koncertezhettek. Az elv az volt, hogy minden helyi közösségnek legyen egy zenekara. A hivatalosságok álláspontja az volt, hogy a fiatalok inkább zenéljenek, mint drogozzanak. Az elektronikus zene-albumok, az elektronikus gitár megjelent a zenepiacán. A piacgazdaság elve alapján működtek a zenekarok. Ez a „nagy szabadság” azonban számos korlátba ütközött. Például a hatóságok szerint zeneszövegek nem egy esetben problémát eredményeztek. Ennek következtében botrányok is keletkeztek. 1983-ban a zágrábi biennálén koncert közben két filmet egyszerre vetítettek. Egy pornófilmet és a „Forradalom még tart” című munkásmozgalmi filmet. A párhuzamos vetítésnek köszönhetően egy férfi nemi szerv és Tito arcképe egymásmellé került. A rendőrségi beavatkozás elkerülhetetlen volt. Egyébként a nemzetközi botrány is volt. Stier Gábor „Ukránul zenélni küldetés. Alcíme: Erősödik a nemzeti öntudat, a show-biznisz nyelve azonban ma még az orosz” című tanulmányában az ukrán könnyű zene helyzetére vonatkozó képet mutatja be. Ukrajnában, az utóbbi években egy markánsan érvényesülő nemzeti ébredés ellenére, az érvényesülés nyelve több területen az orosz. Kezd tudatosodni, a színvonalas előadó ukrán is lehet. A ’90-es években piaci megfontolásokból főleg oroszul énekeltek. Az ezredforduló első éveiben markánsabban jelent meg az ukrán zene. Az identitás nemcsak etnikai alapon létezhet. A domináns kultúra mellett létezik a kisebbségi kultúra. A zene ellenben egyetemes nyelvet is jelent, amely nem elhanyagolható. A tanulmányokból kiderül, hogy a könnyű zenék a globalizáció révén is változnak. Az emberek zenei preferenciáját több tényező határozza meg, nemcsak az etnikai identitás. Ahány ország, annyi féle viszonyulás létezett a könnyű zene területén. Csomafáy Ferenc erdon.ro, 2013. szeptember 4.Szelterszi árnyékkövetőkA nyári táborok közt találni szerényebb összejöveteleket, költséges fesztiválokat, tömegeket megszólítókat, és olyanokat is, mint a szelterszfürdői társadalomtudományi tábor: néhány tucat szakember és egyetemista számára tervezettet. E négy napos együttlét szerénysége ellenére olyan értékeket mutat fel, amelyről nem érdemes lemaradi. A tizenhárom éve Szelterszfürdőre kihelyezett találkozóra úgy járnak évente a szociológusok, történészek, néprajzosok, mint valami zarándokhelyre. A párhuzam nem teljes persze, a szlovákiai vendégek fehér- és vörösbora, a patakban hűtött sörök tucatjai, a tábortűzben körbeadott gyanús pálinkák nem épp a vallási visszafogottságot erősítik, a hangulatot azonban annál inkább. A beszélgetéseket szintén: ez a tábor reggeltől estig a társadalmunkról szól, a legkülönfélébb megközelítésekben, és a legszélesebb alkoholszint-skálán. Ahogy a Nap körbejárja az eget, és az árnyék a tábor közepén álló fát, úgy változnak az előadások helyszínei, de jó;val éjfél után, amikor már máshol jár a csillagunk, látni még, ahogy a kassai vendég hevesen magyaráz a budapesti szociológusnak, vagy két kolozsvári szakértő az RMDSZ helyzetét vitatja a menedékház ajtajánál, nem kevés álmossággal a szemében. Érdekes megfigyelni néhány, a táborlakókra jellemző tulajdonságot: tudománytalan megfigyeléseim eredménye, hogy a Szelterszen összegyűlt kisgyerekes családok száma megduplázódott tavaly óta, a férfiak többsége arcszőrzettel bír, a hölgyek száz százaléka csinos. Míg a kicsik a fűben játszanak, vagy a felnőttek közt szaladgálnak egy-egy nagy legódarabkával, Salat Levente, a BBTE politikatudományi karának dékánhelyettese számol be az autonómiát illető új gondolatairól. Mindenekelőtt azt vázolja fel, hogy a tizenhat autonómiatervezet, ami mostanáig elkészült, kontraproduktív, és könnyű helyzetbe hozta a román felet. Az egymással rivalizáló koncepciókat nem tudták jól eladni, de maguk a tervezetek is csapnivalók voltak, a románok ügyével nem foglalkoztak, a többségi társadalom részéről pedig mindössze egy esetben hívtak szakértőt. A helyzet mégsem olyan rossz, mint amennyire annak tűnik: az erdélyi magyarság esetében az autonómia bizonyos feltételei adottak, így például az önálló iskolarendszer, vagy az egyházak léte. Míg korábban úgy gondolta, hogy a politikai szereplők egy minimumban való megállapodása nélkül nem léphetünk előre az autonómia kérdésében, a szelterszi tábor előtt egy héttel Salat ennek ellenkezőjére is esélyt kezdett látni. Ma úgy gondolja, a küzdelem folyatásának négy, egymást kiegészítő eleme van. Az első a román féllel való kommunikáció a közvélemény és a politikum megcélzásával, amely során az autonómia jogosultságát és indokoltságát vehetjük célba, az intézményes alakzatok kérdésének elodázásával. A másik fontos elem, hogy ma az autonómia intézményeit nem volna képes működtetni a magyarság, a következő fontos szempont, hogy megfelelőképpen mozgósítsunk, a negyedik pedig a nemzetközi fórumokon való szerepeltetés. Salat egy munkamegosztást dolgozott ki, amelyben az RMDSZ a román politikummal kommunikálna, az EMNT és az EMNP a magyarság teljesítőképességének javításában vállalhatna szerepet, míg az SZNT mozgósíthatna. A nemzetközi fórumokkal kapcsolatban, az utóbbi idők pozitív fejleményeit tekintetbe véve ismét az RMDSZ jeleskedhetne. Párbeszéd az állatkertről Esténként, amikor a táborlakók leváltják a rövidnadrágokat, és pulóvert húznak, a tábortűz viszont csak az éjszakai beszélgetésekre van tervezve, az előadások a Szent Gellért Alapítvány menedékházában folytatódnak. Itt zajlik a György Péter Állatkert Kolozsváron – képzelt Erdély című új könyvével kapcsolatos vita is, Szerbhorváth György, Nóvé Béla és Bárdi Nándor részvételével. Nóvé fontos műről beszél, amely a fantomizált Erdély- és Székelyföld-képet, a trianoni traumát igyekszik tisztázni, meglehetősen bőkezűen élve az intertextualitásokkal. Maga a cím is irodalmi utalás, Bodor Ádám egykori csínytevését idézi fel, aki név nélkül, naiv olvasóként levelet írt az Utunk folyóiratba, arról érdeklődve, miért nincs állatkert a kincses városban? Ha egy mondatban összegezhetnénk a könyvet, akkor azt mondhatnánk, ez egy nemzetegyesítés állapotáról szól, arról, hogy miért nem sikerült megvalósítani az alkotmányos patriotizmust, és mi van a jelenlévő etnikai nacionalizmussal, – fogalmaz Bárdi, aki szerint a felvázolt témákban tévelyeg az író. Szerinte azért kell elolvasni Erdélyben ezt a könyvet, hogy a Magyarországon zajló zavart, a kettős állampolgársággal kapcsolatos elképzeléseket jobban megértsük, hiszen az utóbbi nem a külhoniakról, hanem a magyar politikai közösség traumatikus kínlódásáról. Egy kalandos életmozi Hogy Korunk-szerkesztőből miként lesz bostoni szoftverfejlesztő, majd információs szakkönyvtár-tervező Szaúd-Arábiában, hogyan kerül az első tíz ember közé, aki a mai böngészők ősét első ízben próbálhatja ki, arról maga az illetékes beszél egy este: Aradi József. Az őszes férfi ritka jelenségnek számít azelőtt is, hogy a felsoroltakat megtudnánk róla. Okostelefonját és annak töltőjét soha nem teszi le, a forróbb órákban igénybe vesz egy asztalt, és ott a laptopja képernyőjébe merülve ül. Egyik este aztán kiderül, olyan életúttal bír, amiből remek kalandfilmet forgathatna egy ügyes rendező. Bárdi Nándor előzetes ismertetőjében úgy fogalmaz, az erdélyi magyar társadalomtudomány Aradi köpönyegéből bújt elő, riportjai, szociográfiái megerősítik ezt a mondatot, és a tény, hogy 1972 és 1982 között a Korunkszerkesztőségében dolgozott, az Echinoxban, azIgazságban, a Tettben publikált. 1983-ban intett búcsút az országnak, hogy aztán szoftvertervezőként folytassa pályáját, internetes adatbázis-kezelők kiépítésével, intelligens szövegfelismerő rendszerek fejlesztésével. A maga életmozijában mindig fontos szerepet játszottak a beszédhelyzetek, – veszi át a szót Aradi. Mindig próbálta befolyásolni az emberek életpályáját, függetlenül attól, hogy ki milyen problémával kereste meg. Tanácsokat soha nem adott, csak rákérdezett, olvasták-e ezt vagy azt az írást, ami segíthet nekik. Hogy az ember évtizedekkel később milyen megítélés alá esik, az utólag konstruált legendákon múlik már, így például létezik olyan visszaemlékezés, amely szerint a társadalomnéprajzi kör Aradi nélkül talán meg sem született volna. Ő viszont emlékszik rá biztosan, hogy más ötlete volt a társaság alapítása, szervezőként sem vett benne részt. Aradi életében fontos volt a köztesség is, sváb, német, székely, szász származású, magyarul beszélő felmenőkkel bír, így az a kérdés számára, hogy ő micsoda, tudatosította benne hibrid mivoltát. Tánczos Vilmos lelkes beszédet tart arról, hogy diákként milyen kapcsolatot ápolhatott az est meghívottjával, visszaemlékezik a Korunk szerkesztőségében álló asztalra, amely körül mindig vendégek tolakodtak, és arra, hogy valóban, ha kérdés merült fel valaki részéről, Aradi mindig tudta, kinek milyen olvasmányt kell a kezébe nyomnia. Sátorbontás Az idei tábor vasárnap déli kiértékelésekor még szóba kerülnek az elhangzott előadások és viták, az élesebb vélemények, a hosszú beszédek miatti csúszások. A tányérokat számláló házigazda jóvoltából kiderül, a tavalyinál több vendég tartózkodott a táborban, közel nyolcvan fő egy forgalmasabb napon, a cél persze sem a múltban, sem a jövőben nem a mennyiség növelése, hanem, a minőségé. Kustán Magyari Attila Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2013. október 28.Visszavenni ErdélytGyörgy Péter Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötetéről szervezett vitát a budapesti zsidó közösségi otthonban, a Bálint Házban a Mérei Ferenc Szakkolégium. Társadalomkutatók, újságírók vitatkozhattak a szerzővel a Trianon-trauma értelmezéseiről, az Erdélyről szóló mítoszok természetéről. Parászka Boróka tudósítása. A budapesti kerekasztal beszélgetésen felszólalt Bárdi Nándor, Feischmidt Margit, Papp Z. Attila, Szerbhorváth György, Szilágyi Gáll Mihály valamint e tudósítás szerzője is. György Péter elsősorban irodalmi szövegeken, különböző életműveken, a szimbolikus terek értelmezésén keresztül keresi a választ ebben a kötetben arra, hogyan alakult az elmúlt évszázadban az Erdélyről való beszéd a magyar kultúrában. Karinthy Frigyestől Szilágyi Domokosig, Szabédi Lászlóig, Bretter Györgyig több életmű is egymás mellé rendelődik. Miféle kontextus jön így létre, és mire elég ezeknek az értelmezése? Megrajzolható-e ily módon az Erdély-képek, ideológiák története? Erről szólt az éles hangú vita, amelynek fontosabb szempontjait összegezzük. Papp Z. Attila kisebbségkutatóként úgy vélte, ez egy rendkívül gazdag könyv, rengeteg információ van benne azok számára is, akik nem Erdélyből származnak. Az azonban nem eldönthető – hangsúlyozta a kritikus, hogy kiknek szól ez a mű? Erdélyből nézve ugyanis – figyelmeztetett Papp Z. Attila – kevésnek tűnik. Az sem egyértelmű, hogy az irodalmi szövegeken keresztül megragadott Erdély „milyen Erdély”, és az az erdélyiség, amely a jelzett módon kibontakozik, kinek a valódi problémája, ha probléma? „Erdély nem az erdélyieknek gond, a csonka magyaroknak lehet kihívás, hogy mit jelent ez a térség. A kilencvenes években kerültem Magyarországra, és itt lettem valójában erdélyi, itt húzták rám a skatulyát” – magyarázta saját szempontjait a felszólaló, aki a módszertani kérdésekre kitérve elmondta: ismerve György Péter munkásságát, nem meglepő, hogy különböző irodalmi műveken keresztül próbál különböző történelmi korszakokat megérteni. De – vélekedett Papp Z. Attila – miközben a szerző mítoszt akar helyretenni, dekonstruálni, valójában újabb mítoszt teremt. Azt a mítoszt, hogy Erdéllyel nehéz foglalkozni, és ezt a probléma-összest, amelyet ez a térség, valamint az erről a térségről való beszéd, az erre való hivatkozás jelent – Magyarországon nem is lehet megérteni. „György Péter maga is mitizált gondolkodást folytat” – hangzott el a Bálint házban, ennek a kötetnek a problémája pedig az, hogy megkerüli a társadalomtudományos gondolkodást. Azt a gondolkodást – tette hozzá a társadalomkutató – amely a kilencvenes évek óta virágzik, de már a korábbi évtizedekben is működött. „Nincs jelen sem a néprajzi, sem a demográfiai, antropológiai ismeretek tömkelege, vagy csak egy-két utalás bukkan fel, hiányolom a nemzetközi szakirodalmat is, mert nem csak magyarul írtak Erdélyről” – figyelmeztetett az első felszólaló. Inkább szól Magyarországról Szerbhorváth György szociológus is személyes szempontok felől közelített, mint olyasvalaki, aki 1992-ben költözött először Magyarországra a Vajdaságból. „Ez a kérdéskör, amit ez a könyv érint, olyan gitt, amit én is azóta rágok” – fogalmazott Szerbhorváth, aki szerint a kötet helyenként provokatív és problémaérzékeny. Ezzel együtt több szempontból „felháborítónak” nevezte György Péter munkájának több elemét. Például azt, hogy (Selyem Zsuzsa 9 kiló. Történet a 119. zsoltárra című művét idézve és arra hivatkozva) elmarasztalóan ír a Magyarországon tovább tanuló, az ország határain kívülről érkező diákok ellátásáról. Szerbhorváth emlékeztetett: a külföldről érkező diákok fogadtatása nem volt egyértelműen és egyöntetűen rossz, ő maga vajdaságiként kiemelt ellátásban, zavarba ejtő figyelembe részesült. „Az a gyanúm, hogy egyes határon túli írók a kelleténél is jobban traumatizálják magukat, mert ha ez nem így lenne, nem lenne miről írjanak. Trianon óta fel-fel bukkan, hogy a centrum nem tud mit kezdeni a perifériáról, Erdélyből Magyarországra érkező diákokkal. Én, vajdaságiakként éreztem a szolidaritást” – emlékezett vissza György Péter második kritikusa, aki azt is sérelmezte, hogy bizonyos életműveket – például a Gion Nándor életművét leegyszerűsítően, vagy tendenciózusan kezeli a Kolozsvári állatkert szerzője. „Gion Nándor jó tollú író volt, de nem az eszéről, hanem a karrierjéről volt híres. A hatvanas években ösztöndíjjal Magyarországra került, zsidózott egy sort, aztán visszament Vajdaságba. Írt egy bődületesen rossz naplókönyvet, és aztán kilencvenes években is belement olyasmikbe, amelyeket másképpen nem lehetett leírni, mint úgy, hogy etnikai sztereotípiákat alkalmazott, például cigányozott. Aztán megint Magyarországra érkezett és eljátszotta az áldozatot. Ezek a részek nekem nem tetszenek, mert ezt differenciáltabban is meg lehetett írni” – hangzott el a Bálint-házban. Bárdi Nándor történészként úgy vélte, ez a könyv több mint egy szöveg, a kötet nem más, mint György Péter érvényességkeresése. Mindaz, ami ebben a nagyon vitatott könyvben szerepel, a hozzászóló szerint sokkal inkább szól Magyarországról, szól a budapesti kulturális odafigyelés hiányáról, és a nemzetiesítési folyamatokról. „A magam fajta szakértőnek csapdahelyzete van. Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel. Összevethetném ezt a munkát T. Szabó Levente egyetemtörténeti és ideológiatörténeti írásaival, vagy Szilágyi N. Sándor ember–világ előadásaival. És kiderülne, hogy Péter egy provinciális csávó, miközben egy budapesti véleményvezérről van szó. Ez mégis egy fontos könyv, Németh László romániai útinaplójához hasonlítanám” – összegezte a kutató, aki az esszékötet javára írta a hihetetlenül széles kontextualizalizációt. „Ha erdélyi véleményeket hallok, akkor azok a következők: olyan szövegekről tesz említést ez a könyv, amelyekkel én még nem találkoztam, a második azt hogy »nem bírtam elolvasni«, a harmadik az, hogy »földhöz csaptam«” – mesélte saját tapasztalatait Bárdi, aki Papp Z. Attilához hasonlóan a „nagyon fejlett” szakirodalom, a vonatkozó román és a nemzetközi tanulmányok, kutatások használatát kérte számon György Péteren. Az éles szakmai kritika elismeréssel is kiegészült. „Azért fontos ez a könyv, mert egy véleményvezér trauma-listázásáról szól, szemben a hiszterizálással, amelynek a kialakításában, a kilencvenes években ő maga (ti. György Péter) is részt vesz. Tehát ebben a könyvben ő maga is önmaga ellen küzd” – vélekedett a hozzászóló, aki úgy vélte, mindezzel együtt „a szakmai hierarchiában” a legfontosabb teljesítmény ebben a témában Trencsényi Balázs A nép lelke című munkája, valamint a többszerzős, Feischmidt Margit által is jegyzett Kolozsvár kötet megjelenése. (Bárdi Nándor a Liana Grancea, Jon Fox, Rogers Brubaker és Feischmidt Margit által közösen szerkesztett Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban című kötetre utal.) Mitikus vagy alulinformált kapcsolat Feischmidt Margit kulturális antropológus ehhez kapcsolódva úgy vélte, György Péter könyve egy közíró diagnózisa, keretes munka. Látlelet a kortárs magyar társadalom veszteseiről, akik a múltba menekülnek, a Trianom-traumát létrehozó Magyarországról. Erre a fajta múltba fordulásra, traumatizálásra három reakció van Magyarországon, és mindezekről ez a könyv beszél Feischmidt Margit szerint. Az egyik reakció az, amelyik létrehozza a múltba visszahelyezett Erdélyt, és működteti az ehhez kapcsolódó identitásipar. A másik tipikus reakció az elfordulóké, akik úgy vélik, ez a nosztalgikus, mítoszt teremtő ország nem a saját Magyarországuk, ezért nem foglalkoznak sem a mítosszal, sem Erdéllyel. A harmadik viszony, amit György Péter azonosít, a némaság, azoknak (a többségében erdélyi migránsoknak) a reakciója, akik nem találják a hangjukat ebben mitizáló Nagy-Magyarországban. „Megérintett engem ez a könyv” – vonta le a következtetést a társadalomtudós, aki maga is erdélyi származású migránsként telepedett át Magyarországra. Szilágyi Gál Mihály az Eötvös Loránd Tudományegyetem média tanszékének oktatójaként szólt hozzá a vitához, György Péter kötetét provokatívnak nevezte, olyan munkának, amely megkérdőjelezi a centrum-periféria viszonyt a magyar kultúra területi megosztásában, és arra mutat rá, hogy ez egy többszólamú és nem hierarchikus kapcsolatrendszer. Az esszékötet fontos felismerése – tette hozzá Szilágyi Gál Mihály –, hogy „nincs életszerű mentális kapcsolata Magyarországnak Erdéllyel, mert ez a kapcsolat vagy mitikus, vagy alulinformált.” György Péter a kötettel kapcsolatban hangsúlyozta, az irodalmi szövegekre való hivatkozás (például a Szabédi életmű beemelése) kockázatos, de azért nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen, mert csak így lehet megértetni és közelebb hozni a magyarországi olvasókkal, hogy mi minden történt Erdéllyel, és az Erdélyre való hivatkozással. „Ma egy olyan ideológiai hidat próbálnak meghúzni, ami a Szent Magyarországtól a Szent Magyarországig tart, és közte nem volt semmi”. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2014. június 24.Megkezdődött a kisvárdai színházi seregszemleTizenkilenc magyarországi és határon túli magyar társulat részvételével szombat este megkezdődött a 26. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, ami június 28-ig tart a felső- szabolcsi kisvárosban. A szombat esti, a Várszínpadon megtartott hivatalos megnyitón Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere, valamint Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter köszöntötte a társulatokat és a nézőket. A megnyitó előtt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház mutatta be Az ember komédiája című darabját, az ünnepség után pedig Székely Csaba Hogyne, drágám! című zenés komédiáját tekinthette meg a közönség a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata előadásában. A magyarországi és határon túli színházak előadásainak a Művészetek Háza, a Várszínpad és a II. Rákóczi Ferenc Szakközépiskolában berendezett Rákóczi Stúdió ad helyet. A zsűri és a közönség tizennyolc versenyelőadást láthat a programban, továbbá lesz nyolc versenyen kívüli bemutató. A versenyprogramban a nyitó nap előadásai mellett szerepel a marosvásárhelyi társulat Euripidész klasszikusával, az Alkésztisszel Székely Csaba átiratában; Gerhart Hauptmann A patkányok című darabja az Újvidéki Színház tolmácsolásában; Székely Csaba Szeretik a banánt, elvtársak? című drámája a marosvásárhelyi Yorick Stúdió színrevitelében Tadeusz Slobodzianek Ilja próféta című darabja a Vajdasági Tanyaszínház előadásában; valamint Brestyánszki Boros Rozália Vörös című műve a budapesti Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciójában. A szabadkai társulat három másik darabbal, Biljana Srbljanovic A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled), Szerbhorváth György Van valami bejelentenivalója? és Tasnádi István Tapasztalt asszony című művével is versenyez Kisvárdán. A csíkszeredai Csíki Játékszín Gogol A revizor; a Kassai Thália Színház Egressy Zoltán Portugál; a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Nyikolaj Koljada Murlin Murlo; a komáromi Jókai Színház Harold Pinter Árulás; a nagyváradi Szigligeti Színház Forgách András A fiú; a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház Kincses Réka A Pentheszileia-program; a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Máté Angi regénye alapján írt Csipke című darabbal, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház pedig Shakespeare Hamletjével indul a kisvárdai fesztivál díjaiért. Versenyen kívül bemutatkozik Kisvárdán az Orlai Produkciós Iroda, a budapesti Katona József Színház és a József Attila Színház, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház, a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulata és a kassai TeatRovás Műhely. A színházi előadások mellett koncertek és kiállítások színesítik a programot: június 27-én a kolozsvári Loose Neckties Society zenél, a záró napon pedig a környékbeli amatőr zenekarok szereplésével megrendezik a IV. Kisvárdai Rockmaratont. A Magyar Színházi Társaság, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, valamint a Nonprofit Társadalomkutató Egyesület által összeállított "... vagy nem lenni" című tárlat a magyar holokauszt színházi áldozatainak állít emléket, a Napról napra című hagyományos fotókiállítás pedig a fesztivál eseményeit örökíti meg. A közönség emellett megtekintheti Kiss Borának, a csíkszeredai Csíki Játékszín színésznőjének képzőművészeti kiállítását is. Népújság (Marosvásárhely) 2016. szeptember 10.Rózsák: a múlt-jelen-jövő álmoskönyve (A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a pulzArton)Szembesít, meghökkent, felpörget, kíváncsivá és függővé tesz. Ez jellemzi a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházat több mint húsz éve. Az idők során a térség egyik legfontosabb kísérletező színházává vált, amelyet Urbán András rendező sajátos munkamódszerű és esztétikájú produkciói jellemeznek. Külön hangsúlyt fektetnek a kortárs műhelymunkákra, amelyek szervesen kötődnek a helyi és a globális valósághoz. A kísérletezés és nyitottság nemcsak a műfajok, de a különböző kultúrák felé is irányul, ezért törekednek arra is, hogy előadásaik a nyelvi akadályokat leküzdve még szélesebb közönségréteghez szóljanak. A társulatnak öt állandó színésze van. Az elmúlt években európai, ázsiai, dél-amerikai színházi fesztiválokon is részt vettek, ugyanakkor folyamatosan jelen vannak a legfontosabb magyarországi és szerbiai fesztiválokon, valamint a régió más színházi eseményein is. Sepsiszentgyörgyre a Rózsák című előadásukkal érkeznek, amely Urbán András társulatának 2010-ben bemutatott, Tolnai Ottó azonos című szabadverséből készült A kisinyovi rózsa című előadása folytatása. A fizikai színház nonverbális eszköztárának elemeiből építkező lírai újragondolása. Abszurd jelenetképekből összefűzött, sajátosan szürreális színpadi világ, a nézői déjá vu-érzetet folyamatosan stimuláló cselekvéssor és szuggesztív színészi játék. Rideg sivatag és csillogó pAradicsom. A múlt-jelen-jövő álmoskönyve. Utazás a magával sodró látomások holdvilágon túli vidékére, gobelinkupacokból, diplomatatáskákból és diszkógömbökből formált tájakra, ahol rózsaszín flamingók fészkelnek... „Talán a Rózsák megértéséhez ez a lehetséges út, a száműzetés, az otthontalanság vagy a sehol nem levés és persze a hazátlanság metaforái körül tehetünk egy kört (amire az alkotók joggal mondhatnák, hogy »gondolta a fene«). Egy szerencsénk van: Tolnai világában azért otthon lehet lenni, és végül még szeretni is fogjuk. Persze nem a világot, hanem magát a darabot. Mert ennyire görcsbe rándult gyomorral előadást még nem néztem végig. (...) Ez az előadás egyszerűen pompás, félek kimondani, de gyönyörű. Ahogyan felépül a látvány, végül már fáj. Egy szimpla kórházi ággyal indul, matrac nélkül, és plüsszebrákkal végződik, és megjelennek a Tolnai-féle motívumok: az agyag, a kolibrik, a festék, a cintányérokra pedig pörög az égből a só. Miközben brutális jelenetek sorjáznak, a finom humor mégis ad egy kis enyhírt a nézőnek” – írja az előadásról Szerbhorváth György. Szereplők: Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Gábor, Kucsov Borisz, mozgás: Kiss Anikó, zene: Mezei Szilárd. A pulzArton az előadás szeptember 18-án, vasárnap 18.30-tól a Háromszék Táncstúdióban látható. Jegyeket a városi kulturális szervezőirodában vagy online a www.biletmaster.ro honlapon lehet vásárolni. A fesztivál teljes programja elérhető a www.pulzart.ro honlapon. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 9.Aki morális okokból fordult szembe a népakarattal (Beszélgetés Lászlófy Pállal, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége volt elnökével)Azt állítja, véletlenek fűzére kísérte útját az egyetemi KISZ-titkárságtól a pedagógusszövetségi elnöki tisztségig. Beszélgetés az RMPSZ tiszteletbeli elnökével, Lászlófy Pállal, aki a németek visszavonulását is képes volt megakasztani. – Kisgyermekként élte meg a „kis magyar világot”. Emlékszik valamire azokból az időkből? – Hogyne! Nekem Alsórákos a szülőhelyem, de mivel nem sokkal a megszületésem után az alig néhány kilométerre fekvő Barót Magyarországhoz került, Alsórákos pedig maradt Romániában, átköltöztünk. Ott teltek a szép gyermekéveim, pedig háború volt, emlékszem, ahogy a bicikli csomagtartóján ülve, az anyám derekát fogva mentünk fürdeni Bibarcfalvára, a fejünk felett pedig zúgtak a repülők. Rettenetesen féltem, de megnyugtattak, hogy itt nem dobnak le bombákat. Apám csináltatott nekem honvédtiszti egyenruhát, csillagot is kaptam rá, ha jól viselkedtem. Ha meg nem, lefokoztak. Tíz perc erejéig még a németek visszavonulását is megakasztottam. Tiszti egyenruhámban szalutáltam az elvonuló katonáknak, egy német tiszt pedig megállította az autót, ölbe vett, csokoládéval halmozott el, s míg anyám észre nem vette, hogy a gyermek megint elkódorgott valamerre, állt a konvoj. – Másik történelmi pillanatban, ötvenhat őszén került a Bolyai Egyetemre. Igyekezett ellenállni az akkori ideológiai viharoknak, vagy a többséggel együtt hagyta magát sodortatni a lelkes idők által? – Első látásra úgy tűnhet, hogy még vezető szerepet is vállaltam. Ezért aztán nehéz elmagyarázni, még nehezebb el is hitetni, mennyi véletlen volt az életemben. Úgy lettem például KISZ-titkár, hogy egy csángó gyerek, Horváth György javaslatára gólyaként beválasztottak a diákszövetség vezetőségébe. A kutya sem ismert, egyébként sem jelentkeztem soha sehová. Amikor 1959-ben elkezdődtek a két kolozsvári egyetem egyesítését előkészítő gyűlések, néhai Balázs Márton tanár úr, a Bolyai matek-fizika szakának KISZ-titkára épp akkor ment el Bukarestbe hathavi továbbképzésre, és engem, a harmadéves diákot bízott meg a helyettesítéssel. Így lettem közeli tanúja mindannak a förtelemnek, amit végigcsináltak velünk. Az a félév tönkretett, lefogytam, amikor apám meglátott, haza akart vinni. Harmadév végén aztán bejelentettem, hogy a továbbiakban semmilyen funkciót nem vállalok. – Gyakorló középiskolai tanár akart lenni – tanfelügyelő lett. Ugyancsak véletlenül? – Mondhatni. Jól elvoltam a szentkeresztbányai szaklíceum fizika-matematika tanáraként, majd igazgatójaként, időközben viszont nyolcadikos lett a nagyobbik lányom, a feleségem pedig döntéshelyzet elé állított: vagy most megyünk nagyobb városba, vagy végleg itt maradunk. Megyünk, határoztuk el, sikeresen versenyvizsgáztam a székelyudvarhelyi mezőgazdasági líceumba, és vártam, hogy felmentsenek az igazgatói tisztség alól. Csakhogy az akkori tanfelügyelő azt mondta: csak akkor mozdulhatok Szentkeresztbányáról, ha elvállalom a matematika-tanfelügyelői tisztséget. Így kerültem végül Csíkszeredába. Főtanfelügyelőként szereztem magamnak hívet is, ellenséget is bőven, de bizonyos szempontból még a diktatúra körülményei között is jobb volt az anyanyelvi oktatás helyzete Hargita megyében, mint ma… Statisztikák is igazolnak: nyolcezer középiskolai diákkal vettem át a tanfelügyelőséget, tizenkétezerrel hagytam ott. Ez a négyezer gyermek pedig a román nyelvű oktatásból érkezett. – Az 1989. decemberi változásokat követően a „népakarat” helyezte volna vissza a főtanfelügyelői székbe. Miért nem vállalta? – Mert azt vallottam: nem kezdődhet az új világ azzal, hogy olyan ember áll egy intézmény élére, aki Ceaușescu idején is ott volt. Ez etikai szempontból egyszerűen nem működött. Semmilyen közéleti szerepet nem vállalok, mondtam mindenkinek, tudtom és beleegyezésem nélkül mégis beválasztottak a forradalmi tanácsba. Annak alelnökeként mindenekelőtt azt kezdeményeztem, hogy valamennyi Hargita megyei iskola küldjön képviselőt az 1990. január végére meghirdetett megyei oktatási parlamentbe. Ekkor készültünk meghatározni a megyei oktatás jövőjének irányait, megválasztani a megyei főtanfelügyelőt, elejét akartuk venni annak, hogy Bukarestből próbáljanak valakit a nyakunkba ültetni. Kétszáznegyven ember ült be a szakszervezetek művelődési házának nagytermébe, az udvarhelyszékiek voltak a legfelkészültebbek. Ennek a parlamentnek köszönhető az is, hogy a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumot leszámítva valamennyi Hargita megyei magyar, illetve román iskolát sikerült szétválasztani. – Milyen alapelvek szerint akarta akkoriban új alapokra helyezni az oktatást? – Abból a tapasztalatból indultam ki, hogy ha nekünk, kisebbségben élőknek nem esik jól valami, akkor azt bizonyára a Székelyföldön kisebbségben élő románság is hasonlóan élné meg. Embertelen dolog lett volna, ha valamennyi román osztálynak azt mondjuk, hogy mars ki az épületből, ha pedagógusként nem érdekel egy végzős román osztály sorsa. Akadtak kollégáim, akik az azonnali szétválasztás mellett voltak, én akadályoztam meg, hogy így történjen. – A közélettől való távolságtartása ellenére közel húsz éven át volt az RMPSZ elnöke. Milyen „balsorsnak” tulajdoníthatóan? – Azt Beder Tibornak „köszönhetem”. Mert miközben vannak és kellenek is a „lángoló” emberek, valakinek a mindennapi munkát is el kell végeznie. Törökországi útjai között 1991 tavaszán főtanfelügyelői minőségében Beder egyszer elment egy marosvásárhelyi ülésre, ahol már többedszer elhatározták, hogy megalakítják a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét. Miután hazajött Szeredába, azt mondta nekem: elhatároztuk a megalapítást, de ha te nem veszed kézbe a dolgot, nem lesz belőle semmi. Próbáltam „védeni” magam, hagyjon békén, végre taníthatok, osztályfőnök vagyok, épp elég az nekem. De nem hagyott, egy szovátai ülésen megválasztottak intézőbizottsági elnöknek. Októberre a szövetséget már be is jegyeztettük, az első közgyűlést pedig a Székely Mikó Kollégiumban tartottuk, hogy nem minden Csíkszeredára összpontosuljon. Ennek emlékére tartottuk a huszonöt éves jubileumot is Szentgyörgyön. Mi tagadás, nagy lendülettel és lelkesedéssel végeztem azt a munkát, nyugdíjas lévén megengedhettem magamnak, hogy sokat „terepezzek” elnöki minőségemben. – Beváltotta az RMPSZ mindazokat az elvárásokat, amelyekkel útnak indították? – Mindenekelőtt azért adok hálát a Fennvalónak, hogy megmaradtunk és ma is tevékenykedünk. Biztosan lehettünk volna eredményesebbek, de ne feledjük, hogy előzmény nélküli szervezetként alakultunk. A szakmai érdekvédelemben is eredményesebbek lehettünk volna, ha az RMDSZ igazi és nem csatlós partnerként tekint ránk. Mert az oktatási stratégiák érvényesítéséhez bizony szükségünk lett volna politikai eszközökre. Ami viszont csak rajtunk múlott, és messze nem sikerült megvalósítanunk: emberközelibbé tenni a szövetséget. Valamennyi iskolában legalább egy olyan embert találni, aki felkészülten képviseli az RMPSZ-t. Nem gyűléseket tartani, papírokat gyártani, hanem segíteni az információáramlást, ami ma is igencsak döcög. A tanügybe 1990 után kerülők derékhadának valóban nem volt érzéke, érdeklődése a hasonló „mozgalmi” feladatok iránt, ám a legfiatalabb nemzedék fogékonyabbnak tűnik. A továbbképzések, a tehetséggondozás, a kulturális tevékenységek iránti érdeklődés, azok fontosságának felismerésében jóval előbbre tartanak, mint az egy generációval idősebbek. – Leköszönő elnökként mit hagyott örökségül utódjának? – Azt, hogy az oktatásban szükséges változtatások megvalósítása érdekében az erdélyi magyar politikum valamennyi szereplője felé nyitottnak kell lenni, de nem szolgai módon. Meg hogy ne befolyásolja, ki milyen duzzogással kezeli ezt a nyitottságot. Arra is igyekeztem felhívni a figyelmét, hogy jogosak a kritikák, miszerint az RMPSZ nem figyel eléggé a pedagógusi állomány felhígulására, a tanár ember társadalmi rangjának csökkenésére. Csak részben magyarázat erre, hogy a pedagógusszövetség tevékenysége bizonyos mértékben a szolgáltatások irányába tolódott el, egy sor hazai és anyaországi program lebonyolítója, ami rengeteg energiát visz el. De ezekre hivatkozva sem szabad elhanyagolni a tagságot. Úgy tűnik azonban, hogy egyre több fiatal kolléga ráébred: ha meg akarunk maradni, az csak abba a közösségbe kapaszkodva, azt segítve lehetséges, amelybe beleszülettünk. És az egyetemi képzésben is tapasztalok pozitív változásokat, örvendetesen hangsúlyosabb például a gyermekekkel való bánásmód. LÁSZLÓFY PÁL ISTVÁN Matematika-fizika szakos tanár, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító tagja és első elnöke. Alsórákoson született 1939. december 6-án. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte, és az egyesített Babeș–Bolyai Tudományegyetemen fejezte be 1960-ban matematika-fizika szakon. 1960 és 1975 között a szentkeresztbányai szaklíceum fizikatanára, de tanított matematikát is. 1975 és 1984 között tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő volt Csíkszeredában. 1984-től nyugdíjazásáig a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium tanára, 1994 és 2000 között igazgatója volt. Az 1991-ben alakult Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége alapító tagja, első elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. A Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagja. Közoktatással kapcsolatos írásai a helyi és az országos lapokban jelentek meg. Díjak, kitüntetések: Pro Cultura Hungarica díj (1996), Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2001), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2010), A Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), Ezüstgyopár életműdíj (2011), Kós Károly-díj (Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, 2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
